Progresszív óra MG-vel - Marillion

A Marillion brit progresszív rock-együttes, amely 1979-ben alakult az angliai Aylesburyben. A zenekar neve először Silmarillion volt egy Tolkien-könyv után, majd Marillionra változott, mivel az első név jogi védelem alatt állt. A három alapító tag Mick Pointer dobos, Brian Jelliman billentyűs és Doug Irvine basszusgitáros. Az eleinte instrumentális zenét játszó együttes elkészített néhány olyan dalt, amelyek később szerves részét képezték munkásságuknak, de gitáros hiányában fellépéseket még nem tudtak vállalni. Sikertelen meghallgatások után újsághirdetésre jelentkezett egy Steve Rothery nevű gitáros.

Néhány hónapi próba után 1980 márciusában bejelentkeztek egy kis stúdióba, és felvették első demójukat, négy nagyobb lélegzetű szerzeményt rögzítettek. Itt – a tagok verbális és fizikai nyomására – Doug Irvine basszusgitáros egy számban már énekelt, bár tisztában volt énekesi képességeivel. Ezt még egy demo, majd pár koncert után, 1980-ban Doug otthagyta a zenekart. Ismét következett egy hirdetés, miszerint énekes-basszusgitárost keres a Marillion.

Egy kazettacsere és egy rövidke telefonbeszélgetés után két figura érkezett a skót határ melletti Dalkeith városkából, Diz Minnit és Derek William Dick, akit Fish néven ismert meg a világ. Nagyon jó cimborák voltak, mindenképp együtt akartak zenélni, és csak azzal a feltétellel voltak hajlandók eljönni Aylesbury-ba, ha mindkettőjüket beveszik a csapatba. Mivel a kazetta alapján Diz jó basszusgitárosnak tűnt, nem volt érdemes elszalasztani a lehetőséget, a tagok belementek abba, hogy külön énekest is alkalmazzanak.

Természetesen az új tagok örömére rettenetesen berúgtak már aznap, és amikor Fish elénekelt egy Genesis nótát, úgy érezték, jól döntöttek. '81 novemberében egy igen fiatal tehetség, Mark Kelly billentyűs érkezett Jelliman helyére, és néhány koncert után meglepően hamar híre ment a bandának. 1982 januárjában meghívást kaptak a Marquee Clubba, ahol egy óriási sikerű koncertet adtak, és ami tulajdonképpen elindította őket a hírnév felé.

Márciusban újabb tagcsere történt. Diz Minnit mondott búcsút a csapatnak, helyére Pete Trewavas került. Szeptemberben felvették első kislemezüket, és ez az angol lista 60. helyére kúszott fel. Nem sokkal az első kislemez megjelenése után, 1983-ban a zenekar felvette a Script for a Jester's tear című debütáló albumot, ez óriási siker lett.. Ennek ellenére a harmadik alapító tag, Mick Pointer is felmondott személyi problémákra hivatkozva, helyére a Camelből szerződtették le Andy Wardot, aki mindössze három hónapig volt a zenekar tagja, majd egy idegösszeroppanást követően feladta a versenyt. Több sikertelen próbálkozás után Ian Mosley dobos csatlakozott hozzájuk, aki még ma is tagja a csapatnak.

1985-ben elkészült a Marillion egyik legerősebb anyaga, a Misplaced Childhood. A lemezt követő világkörüli turnét Fish hangszálproblémái miatt egy időre el kellett halasztani,egy fanclub koncertet azért a Marquee-ban megtartottak. Fish képtelen volt énekelni, csak a számok közötti szünetekben beszélt valamit, inkább vezényelte az előadást. A zenekar játszott és Fish helyett a közönség énekelte végig a koncertprogramot. Az egyedülálló előadás hangfelvételét a "Misplaced Marquee" című kalózfelvétel őrzi. Ezek után, rengeteg sikeres koncert és egy újabb album, a Clutching at Straws után 1988 –ban Fish hivatalosan is bejelentette, hogy távozik a zenekarból. Távozása megdöbbenést és aggodalmat keltett a rajongókban, de ez nem tartott sokáig. Steve Hogarth, a Europeans egykori énekese 1989 januárjában állt csatasorba. Az eredmény az 1989-es Season's End című album lett. Az 1991-es Holidays In Eden szintén jelentősen növelte a Marillion vonzerejét. Ezek után zsinórban jöttek a sikeres lemezek: az 1994-es Brave, az 1995-ös Afraid of Sunlight, a 97-es This Strange Engine, a 98-as Radiation, az 1999-es marillion.com és a 2001-es Anoraknophobia.

A Marillion, amely soha nem félt a jazz, a dub, a rock vagy a country színes elemeivel gazdagítani eredetileg is jellegzetes hangzását, folyamatosan fejlődik tovább. Bár nincsenek ismertségük csúcsán, igényes zenéjüknek így is komoly rajongótábora van még ma is. A 2004-es Marbles, a 2007-es Somewhere Else és a 2008-ban piacra dobott dupla Happiness is The Road méltó folytatása a Marillion legjobb korszakainak.